Behaviour of Baboons

 

What baboons can teach us about social status

 

A new study by University of Notre Dame biologist Beth Archie and colleagues from Princeton and Duke Universities finds that high-ranking male baboons recover more quickly from injuries and are less likely to become ill than other males.

Archie, Jeanne Altmann of Princeton and Susan Alberts of Duke examined health records from the Amboseli Baboon Research Project in Kenya. They found that high rank is associated with faster wound healing. The finding is somewhat surprising, given that top-ranked males also experience high stress, which should suppress immune responses. They also found that social status is a better predictor of wound healing than age.

"In humans and animals, it has always been a big debate whether the stress of being on top is better or worse than the stress of being on the bottom," said Archie, lead researcher on the study. "Our results suggest that, while animals in both positions experience stress, several factors that go along with high rank might serve to protect males from the negative effects of stress."

"The power of this study is in identifying the biological mechanisms that may confer health benefits to high-ranking members of society," said George Gilchrist, program director in the National Science Foundation (NSF)'s Division of Biology, which funded the research. "We know that humans have such benefits, but it took meticulous long-term research on baboon society to tease out the specific mechanisms. The question remains of causation: Is one a society leader because of stronger immune function or vice versa?"

The researchers examined 27 years of data on naturally occurring illness and injuries in wild male baboons, which is a notably large data set. Although research of health and disease in animals in laboratory settings has been quite extensive, this study is one of most comprehensive ever conducted on animals in a natural setting. The research team investigated how differences in age, physical condition, stress, reproductive effort and testosterone levels contribute to status-related differences in immune functions. Previous research found that high testosterone levels and intense reproductive efforts can suppress immune function and are highest among high-ranking males.

However, Archie and her colleagues found that high-ranking males were less likely to become ill and recovered faster from injuries and illnesses than low-ranking males. The authors suggest that chronic stress, old age and poor physical condition associated with low rank may suppress immune function in low-ranking males.

"The complex interplay among social context, physiology and immune system-mediated health costs and benefits illustrates the power of interdisciplinary research," said Carolyn Ehardt, NSF program director for biological anthropology, which co-funded the research. "This research begins to tease apart the trade-offs in both high and low status in primates, including ourselves, which may lead to understanding the effects of social status on death and disease -- not inconsequential for society as a whole."

 

Source: University of Notre Dame (May 21, 2012), www.sciencedaily.com/releases/2012/05/120521163851.htm

 

Relationship between social status and wound-healing in wild baboons

 

Results of a study by University of Notre Dame biologist Beth Archie and colleagues from Princeton University and Duke University finds that male baboons that have a high rank within their society recover more quickly from injuries, and are less likely to become ill than other males.

The finding is somewhat surprising, given that top-ranked males also experience high stress, which should suppress immune responses.

Archie, Jeanne Altmann of Princeton and Susan Alberts of Duke examined health records from the Amboseli Baboon Research Project in Kenya. They published their results in this week's issue of the journal Proceedings of the National Academy of Sciences.

The scientists also found that social status is a better predictor of wound-healing than age.

"The power of this study is in identifying the biological mechanisms that may confer health benefits to high-ranking members of society," says George Gilchrist, program director in the National Science Foundation's (NSF) Directorate for Biological Sciences, which co-funded the research with NSF's Directorate for Social, Behavioral & Economic Sciences.

"We know that humans have such benefits, but it took meticulous long-term research on baboon society to tease out the specific mechanisms," says Gilchrist. "The question remains of causation: is one a society leader because of stronger immune function or vice versa?" Although research on health and disease in animals in laboratory settings has been extensive, this study is one of the most comprehensive conducted on animals in a natural setting, the scientists say.

The researchers examined 27 years of data on naturally-occurring illnesses and injuries in wild male baboons. They investigated how differences in age, physical condition, stress, reproductive effort and testosterone levels contribute to status-related differences in immune function.

Previous research found that high testosterone levels and intense reproductive efforts can suppress immune function and are highest among high-ranking males. However, Archie and colleagues found that high-ranking males were less likely to become ill and recovered faster from injuries and illnesses than low-ranking males.

The authors suggest that chronic stress, old age and poor physical condition associated with low rank may suppress immune function in low-ranking males.

"The complex interplay among social context, physiology and immune system-mediated health costs and benefits illustrates the power of interdisciplinary research," says Carolyn Ehardt, program director in NSF's biological anthropology program.

"This research begins to tease apart the trade-offs in both high- and low-status in primates--including ourselves--which may lead to a new understanding of the effects of social status on death and disease."

 

Source: National Science Foundation (May 24, 2014), www.sciencedaily.com/releases/2012/05/120524123211.htm

 

A két (fenti és jelen) cikk lényege magyarul:

 

A kutatók az Amboseli pávián Research projekt keretében, a Kenyában őshonos páviánokat tanulmányozták. Azt találták, hogy a magas rangú hímek esetében a sebek és sérülések gyorsabban gyógyulnak be. A megállapítás némileg meglepte a kutatókat is, tekintettel arra, hogy a legmagasabb rangú hímek esetében is nagy stressz-faktorral kell számolni, amely általánosan (így az embernél is) elnyomja az immunválaszt (röviden: a stresszhelyzet a szervezet védekezőképességét csökkenti). Azt állapították meg, hogy a társadalmi státusz jobb előrejelzője a sebek begyógyulásának és egészségnek, mint az életkor.

 

A tanulmányban egyébiránt 27 év adatait vizsgálták a természetben előforduló betegségek és sérülések tekintetében a vadon élő hím páviánok esetében. Vizsgálták a különbségek életkor, fizikai állapot, stressz, reprodukciós erőfeszítés és tesztoszteron szint szerint is, melyek mindegyike hozzájárul az immunrendszer működéséhez, ill. az annak állapotában lévő különbségekhez.

Kimutatták, hogy a magas tesztoszteron szint és az erős reproduktív erőfeszítések elnyomják az immunrendszer működését. Ez áll annak hátterében, hogy a legmagasabb rangú hím egyedek között nagyobb az egészség és regenerálódási képesség, mint az alacsonyabb rangúak esetében. (A magas rangúaknak már nem kell „bizonyítaniuk” nap mint nap – jóllehet, a pozíciójukat őrizni kell, úgy fest, ez kevesebb energiával és stresszel jár, mint a hierarchiában való feljebb lépés és párzási lehetőségek megteremtése.)

Supportive moms and sisters boost female baboon's rank

 

A female baboon's social status is dictated not by size or strength, but by the rank of her mother -- the higher the mother is ranked, the higher-ranked her daughter will be. For this reason, dominance rank in female baboons is thought to be determined at birth. Females born to high-ranking mothers are guaranteed a good spot in the pecking order, whereas females born to low-ranking mothers are usually stuck with their lot.

"Daughters of high-ranking females generally mature more quickly, produce more offspring, and have better access to food and mates. It's like being born with a silver spoon in your mouth," said Duke University biology professor Susan Alberts.

But her group's study in the August 2014 issue of Animal Behaviour suggests there may be more social mobility in baboon society than previously thought.

Alberts and graduate student Amanda Lea of Duke and colleagues studied data from a population of wild yellow baboons that has been under close observation since 1971 near Mount Kilimanjaro in Kenya.

The researchers determined dominance rank for the animals by analyzing pairwise interaction data collected for nine social groups over 33 years (from 1977 to 2010), and noting how the animals behaved. Females who are higher on the social ladder harass those lower in the ranks as a reminder of their right to first dibs on food or favored resting spots. A high-ranking female may assert her dominance by baring her teeth, lunging or slapping the ground, while a subordinate cowers, grimaces in fear, averts her gaze or slinks away.

By comparing each female's rank at sexual maturity -- measured as the age at her first period -- with her position when she first became a mother, the researchers were able to track social mobility across early adulthood.

Nearly 25 percent of females either climbed up or slipped down the baboon social ladder, rising higher or lower than expected by the time they became mothers. Downwardly mobile females had mothers who spent less time with them while they were growing up -- either because mothers and daughters were separated during a splitting of the group or because the mothers died before their daughters reached adulthood. Such was the case with a young female named Abby, whose mother died when she was two and who never managed to achieve her expected rank.

It's no surprise that having mom around is a good thing. Mothers intervene on behalf of their daughters in 'playground spats' over food or mates, and thus help ensure their daughters' place in the pecking order, Alberts said. But having the support of sisters proved to be a big help, too. The researchers found that females with more sisters were more likely to reach the rank transmitted from their mother.

Sisters give each other a boost by ganging up on unrelated rivals. But sisterly love has its limits: Older sisters help their younger sisters out when it comes to rising above females from other families, but when it comes to rising in rank within the family, older sisters aren't much help. The researchers found that the more sisters a young female had, the less likely those sisters were to cede their own position to the younger sister.

Fathers and brothers had surprisingly little influence on the social status of their female kin, possibly because they tend to mate with multiple female partners, making their allegiances murkier than they are for females. "One of his daughters may be fighting with another daughter from another mom, for example, or with another female that he wants to mate with," Alberts explained, so he can't or won't intercede.

The study is part of a larger field of research on the benefits for our animal cousins of maintaining strong social ties with relatives.

 

Source: Duke University, June 30, 2014, www.sciencedaily.com/releases/2014/07/140730120254.htm

 

Mitől más a galléros pávián, mint a többi?

 

Mint kommunikációs szakember, értelemszerűen a páviánok viselkedésének pszichológiai háttere és kommunikációja érdekel leginkább. A témakörben megannyi tanulmány született az 1970-es évek óta, melyek sok esetben 20-30 éves megfigyeléseket átfogók, ezzel együtt, a természettudományok területén, így a páviánok esetében is mindig van valami „új a nap alatt”.

 

A többi, sötétebb arcszínű páviántól eltérő rózsaszín, fehér, ill. világos arcú galléros páviánok (hamadryas baboon) bemutatása során már írtam arról, hogy ők az egyetlen pávián (al)faj, akik (kelet) Afrika területén kívül az Arab-félsziget két országában, Szaúd-Arábiában és Jemenben is őshonosak, s a legkisebb és legszűkebb szerveződési egységük a hárem, ami rendszerint egy hímből és 2-11 nőstényből áll. Igaz ez mind a vadonban, mind pedig az állatkertekben, ahol igyekeznek egy-egy hím számára legkevesebb 2-3 nőstényt biztosítani.

A többi pávián (al)faj, kivéve a nem Papio genosba tartozó geladat a hazánkban állatkerti körülmények között megtalálhatók közül, több hímes kommunákban és nem hárembe szerveződve élnek. A galléros páviánok esetében a hím szemszögéből tehát poligámia van a patriarchális társadalmi berendezkedésben, míg az adott nőstény egyed szemszögéből monogámiával találkozunk.

 

Társadalmi felépítésüknél szót ejtettem már arról, hogy szociális rendszerük 4-lépcsős, azaz: az egy hímes háremek (2-4 egy hímes háremből álló) klánokat, a klánok bandákat, a bandák pedig hordákat alkotnak, így lehetséges az, hogy amikor összegyűlnek inni vagy a sziklákon éjszakázni, akár 750 egyedet is számlálhat a horda.

 

Ebben a szociális „szervezeti” felépítésben a hímek az állandóak, migráció inkább a nőstények körében lehetséges. Az ivaréretté váló hímek (ez 5-6 éves kort jelent) úgy válhatnak basává, ha megpróbálnak maguknak fiatalabb nőstényeket rabolni, hogy saját háremet hozzanak létre. Más esetben a fiatalabb és ereje teljében lévő hím úgy juthat saját háremhez, ha a kiöregedő hímet elűzi, azaz, hatalomátvétel történik.

Zárt közegben, ha két hím kerül egy nőstény közelébe, rendszerint versengés alakul ki közöttük a nőstény kegyéért. Ugyanakkor, ha az egyik hím észleli, hogy a másik a nősténnyel már kialakította a „kapcsolatot”, akkor a versengést abbahagyja, s lényegében tiszteletben tartja a másik „tulajdonát” (egymás háremeinek asszonyait sem „molesztálják”). Ennek hátterében a hímek között is fellelhető erős rokoni kapcsolatok állhatnak, s a társadalom működőképessége, ill. annak egyik fő alapja eme viszonynak (a hárembe tartozó nőstények „tulajdonának”) a tiszteletben tartása.

 

A hárem szerkezete amúgy meglehetősen egyszerű. A „munkamegosztás” tekintetében a hím feladata a csoport külső fenyegetettségektől való védelme, ill. a belső rend megteremtése érdekében a civakodások megfékezése a fiatalabb hímek, ill. a nőstények között. Az emberekre is jellemző klasszikus „leosztás” tehát, amikor a férfi az erő, a nő pedig a gyengédség és anyaság szimbóluma, megjelenik a galléros páviánok társadalmi felépítésében is. A galléros páviánok nőstény egyedei így jóval kisebb fokú agressziót mutatnak külső fenyegetettség esetén. (Nem úgy, mint pl. az Anubisz- vagy medvepáviánok esetében, ahol a nőstények harciasabbak, mint a hímek, s a nőstények közti hierarchia is sokkal dominánsabb, mint a galléros páviánok esetében.)

Ha valamely nőstény eltévelyedett, lemaradt, veszekedést szított a háremen belül, a hím pávián beleharap a nyakába vagy egyszerűen „nekimegy”. Általában viszont elég néhány, nagy dinamizmussal megindított lépés, megkergetés, és a nőstény már mutatja is a farát a hím felé, hisz nem akar konfrontálódni a páviánok között amúgy is picit kisebb nőstény a nála legalább kétszer nagyobb termetű és erejű basával.

 

A galléros páviánok között a nőstények esetében nem mutatkoznak következetes (konzisztens) dominancia viszonyok (hierarchia), mint más pávián (al)fajoknál. Bizonyos mérvű dominancia viszonyok a fogságban élő páviánoknál figyelhetők meg, a vadon élő egyedeknél a hím elfojtja azokat az agressziókat a nőstények között, ami társadalmi rétegződéshez vezetne. (Kummer, 1968, Stammbach, 1987) Ahogy erre már több írásban is utaltam, a nőstények alapvetően „egyenlők”, kivéve egy-két nőstényt, akik a hím (háremúr vagy basa) közelében töltik napjuk nagy részét, ill. többször mennek annak közelébe, s ezzel szociálisan (nem hierarchikusan) magasabb, biztonságosabb pozícióba kerülnek és társadalmilag is aktívabbá válnak. (Erre a lehetőség amúgy nyitva áll minden nőstény előtt.) Ezeket a nőstényeket központi vagy centrális nőstényeknek nevezzük.

Azon nőstények, akik kevesebb időt töltenek a basával, „perifériára szorult” nőstények lesznek. Ezen nőstényeknek nagyobb az esélyük, kockázatuk arra, hogy egy ragadozó támadása esetén zsákmányul essenek, mint a centrális nőstényeknek, hisz az előbbiek „önállóbbak”, távolabbra merészkednek, elsőként néznek új táplálékforrást nyújtó terület vagy víz után kutatva, így a rájuk leselkedő ragadozó, nagyvad támadás veszélye is sokkal nagyobb, mint az állandóan hím közelében tanyázó centrális nőstények esetében.

Valószínűleg, ez a védelem miatt van meg a nőstényekben a késztetés, hogy a háremhímmel erősebb kapcsolatot alakítsanak ki.

A női szerepek a háremen belül alapvetően kiegyenlítettek, a basa „kényeztetésével”, közelségével, kurkászásával egy adott nőstény erősítheti a szociális kapcsolatát, pozícióját mind a hímmel, mind pedig a csoporton belül.

Az egy hímes háremben a hímnek természetesen vannak kiváltságai, így a legfinomabb falatokat ő választhatja ki a táplálékból, s a kurkászás középpontjában is ő áll, kiváltképp, ha a nősténynek nincs babája.

Meglátásaim szerint, ha a nőstény utódot nevel, azon esetben a kicsi gondozása és kurkászása prioritásba kerül a hímmel szemben.

 

Az étkezések során mutatott agresszió, mely szerint az alfa-hím jogosult a legfinomabb falatokra és előjogai vannak a táplálkozásban, csak a basára vonatkoznak. Ha a háremen belül helyet kap más hím is (akár ex-basa), az a táplálékszerzésben nem dominál, hanem együtt eszik a csapat többi tagjával. A nőstények és fiatalabb egyedek akkor juthatnak csemegéhez, ha gyorsabbak, mint a basa, és kellően szemfülesek is vele szemben. Nem ritka ugyanis, hogy a nőstény vagy fiatalabb egyed nem mer hozzányúlni az ételhez, hanem megvárja, míg a háremúr odamegy, s azt elviszi előle, elkerülve ezzel az esetlegesen kialakuló konfrontációt.

Akik szemfülesen elorozzák a finom falatokat a hím elől, azok visítva mutatják farukat a hímnek, mintegy bocsánatot kérve az étel elkobzásáért.

 

A nőstények közti hierarchia-viszonyok „lazaság” a galléros páviánok esetében azért sem meglepő, mert az egy háremben élő akár összes nőstény közeli rokona, testvére, féltestvére egymásnak, így genetikailag is meglehetősen zárt a csoport, amiben könnyen tartják meg és ápolják kapcsolataikat a nőstények egymással egész életük során. Mint társas lényekben, melyeket családi kötelékek fűznek egymáshoz, rendkívül nagy bennük az összetartás, s nagy a vonzalom gyermekeik (egymás gyerekei) iránt is.

Egyes nőstények annyi időt töltenek más nőstények társaságában, mint bizonyos nőstények a basa közelében. Ennek oka szintén a közeli rokonságban keresendő. Érdekes, hogy az az idő, melyet a nőstények egymás társaságában töltenek, szociális kapcsolataikat ezáltal erősítve, az erősíti a háremúr tekintélyét és helyzetét is – hisz nőstényei összetartása a csoport (hárem) összetartását és erejét jelenti. Az a rokonság, mely a galléros pávián nőstények között alakul ki az egy hímes hárem struktúrában, magasabb, mint a más főemlős fajoknál megfigyelt viselkedésminták. (Swedell, 2002)

Jóllehet, a nőstények közötti interakciókat a hárem hímje kontrollálja, a nőstényeknek így is van lehetőségük az egymással töltött idő és kapcsolat mélyítésére, a segítségnyújtásra és a nagy család ápolására, s ezt a basa lényegében nem is „zavarja”.

 

A testiség - meglátásom szerint – a galléros páviánok esetében nyilvánul meg a legerőteljesebben a páviánok között. Az egy háremben élő egyedek ugyanis nemcsak együtt esznek és együtt alszanak, hanem szorosan összebújva alszanak, pihennek és vannak egymás társaságában. Nem ritka az olyan kép, amikor két anya ül egymás mellett a babájával, s mellettük, beléjük kapaszkodva, hozzájuk egészen közel bújva ül (fél)testvérük, vagy az előző szülésből származó, nagyobb gyermekük, akibe szintén kapaszkodva bújik egy következő rokon. A testi közelség ilyen nagyfokú megnyilvánulása a galléros páviánoknál megszokott.

Az ölelkezés és egymáshoz bújás nemcsak a nőstények között, ill. a nőstények és gyermekeik esetében figyelhető meg, hanem a hím és nőstény, hím és nőstények, ill. a hímek és nőstények relációjában is.

Véleményem szerint ez a testi kapcsolatkeresés legalább annyira meghatározó és átütő erejű, mint a kurkászás, s ez is tapintásos kommunikációjuknak része, mely kiegészül a száj(üreg) és a pofazacskók, ill. a szemek vizsgálatával. A páviánok előszeretettel nyúlnak bele egymás szájába.

Az említett kurkászás egészségügyi szempontból is fontos, hisz a páviánok eltávolítják egymás szőréből és bőréről a parazitákat, ill. az elhalt hámsejteket. A kurkászást végzik egymás között az azonos neműek is, elsősorban a nőstények a nőstények között. Teljesen bevett a hím kurkászása a nőstények által, ill. a bébik kurkászása is az anya által.

Ezen túl nem ritka, mely a szociális kapcsolatok magasabb fokát képezi, hogy a hím(ek) is kurkássza a nőstényeket, ill. a nem „anya”, rokon nőstények is a kicsiket.

Ritkán látni olyan jelenséget is, amikor a felnőtt hím kurkássza a kicsit. A bébi páviánok nagy népszerűségnek örvendenek minden pávián csoportban, kis méretük és fekete bundájuk „csalogatja” a felnőtt egyedeket.

 

 

A babák helyzete persze kicsit sajátságos a hímek szemszögéből nézve, hisz, míg a hím a saját gyermekét ritkán kurkássza, és háremszerzés esetén a nőstény megnyerése érdekében mutat érdeklődést annak kicsinye iránt, addig hatalomátvétel esetén kész meggyilkolni elődje kicsinyeit.

Felmerül tehát a kérdés, hogy a hím rendelkezik-e egyáltalán apai ösztönökkel? Meglátásom szerint, a hímek „gyermeknevelése” inkább csak taktikai kérdés. Védelmezik a háremet a külső veszélytől, rendet teremtenek a belharcok esetén, s kb. ennyivel járulnak hozzá az apai szerepekhez. Ha egy nőstény kegyét viszont meg akarják nyerni, akkor azzal megosztják a táplálékukat, kurkásszák azt és annak gyermekét, amivel szociális státuszban emelik is a nőstényt és annak utódját.

Alapvetően a hímek is a csoporton belüli nyugalomra törekednek, s ennek részeként maguk is el kívánják fogadtatni magukat a kicsikkel.

Úgy találom, hogy a bébiknek van egy olyan fajta privilégiuma a pávián társadalmon belül, ami az emberek esetében az unokáknak adatik meg a nagyszüleikkel való kapcsolatban. A picinek „többet” szabad, ők mások, ők érdekesek. Tőle nem elvárt a kommunikációs klisék ismerete, nem olyan nagy baj, ha a földről a hím mellett felszedegeti azt, ami ehetőnek tűnik, s hozzá odamegy a hím is megmutatva a hátsóját jó szándéka jeléül, míg ugyanez a felnőtt egyedekre már nem igaz.

Az anyai ösztönök sokkal egyértelműbbek a galléros páviánok között, annak dacára, hogy fogságban meglehetősen sok az olyan kis utód, akit mamája elhanyagolása miatt végül ember pótmamának kell gondoznia.

Az anyai ösztönök egyik erőteljes megnyilvánulási formája a háremben történő hím hatalomátvétel esetén mutatkozik meg, amikor a nőstények „megtévesztő” nemi ciklust mutatnak az új alfa-hím irányába. Ilyenkor azok a nőstények is ivari viselkedést produkálnak, akik egyébként nem fogamzóképesek (tehát, teherbe sem eshetnek), de a párosodással emelik az új hím tekintélyét és biztosítják saját, ill. gyermekeik pozícióját is a csoportban. A szoptatós anyák a párzással megóvják gyermekeiket az új hím esetleges gyerekgyilkosságától, a terhes nőstények pedig szintén készek párosodni az új hímmel, hogy ezzel is bizonytalanságba tartsák az apa kilétét, s megelőzzék a bébik legyilkolását. A cél, a gyermekek megóvása, szentesíti a nőstények eszközét, amikor „elfogadják” az új hím vezetését. Ilyen esetben már nincs oka a háremúrnak, hogy megölje elődje gyermekeit, hisz a basa szerepét már ő tölti be.

Ezen helyzetben természetesen megbukik a nőstények monogámiája is, mely ettől kezdve az új hím irányába mutat hűséget.

 

A galléros páviánok esetében nem szokták említeni a szaglást, mint kommunikációs interaktivitást. A nőstények valóban nem képesek olyan kemikáliákat előállítani párosodásukat prezentálva, mint pl. az Anubisz páviánok, de egymás fenekének kézzel, ujjal történő megérintése majd a kéz/ujj megszaglása, lenyalása teljesen általános a galléros páviánok esetében is. Ráadásul ez ismétlődő cselekvés, így biztos vagyok abban, hogy az egyedek szag(lás), tehát kémiai úton is azonosítják és felismerik egymást.

 

A testi érintkezések és kommunikáció csoportjába tartozik a páviánok egymás orrának orral történő megérintése is, ami az emberi csókhoz hasonlatos, s a baráti üdvözlés egyértelmű jele, ahogy a „társas szerelés” és cselkevések, pl. egy fadarab közös tanulmányozása is.

 

A „kutatói” „nagykönyvek” a kommunikáció terén kommunikációs csatornákra bontva (vokális-, tapintásos-, vizuális-, szaglásos kommunikáció) érintik és felsorolják a már meg annyiszor olvasott:

  • bámulást, melyet a galléros páviánok a fenyegetés jelzőjeként alkalmaznak, s ami a szemöldök felhúzásával, megemelésével társul.

  • A tátott szájjal bámulás esetében az állat fogai nem látszanak, és a mimika gyakran a fej „bólogatásával”, billentgetésével (ide-oda fordításával) párosul, ami a veszély, veszélyeztetettség, fenyegetettség, bizonytalanság jele. Pici páviánoknál ez gyakran megfigyelhető.

  • A „feszültség-ásítás” néven elhíresült cselekvéskor kivillannak a felnőtt hímek hatalmas metszőfogai. Rendszerint akkor ásítanak így, amikor a közelben tartózkodik egy másik hím is, jelezve számára, hogy „én vagyok az erősebb”. Ugyanez az ásítás megfigyelhető csak a nőstények jelenlétében is, nekik azt üzenve, hogy „ki a főnök”. (Meglátásom szerint ez az ásítás többször tudatalatti, „önbizonyító” vagy spontán cselekvés, és nincs feltétlenül köze az erő fitogtatásához, hisz sokszor egyetlen egyed sem tartózkodik a hím közelében ilyen típusú ásításakor.) Nem zárnám ki azon tényt sem, hogy oxigénhiányos, álmos állapotot (ahogy az embereknél is) pótol az ásítás ezen formája. (Ásítás alkalmával megnő a tüdőbe áramló oxigén mennyisége, mely serkenti az állatot.)

  • Közösségi bemutatkozásnak nevezhetjük a nőstények és fiatalabb hím páviánok azon mozdulatát, amikor hátsó lábukat alázatosan megrogyasztják, és farukat, mély-hátukat mutatják meg a másik félnek, általában a hímnek. Megfigyeléseim szerint nem igaz azon állítás, hogy ezt a mozdulatot csak a nőstények és fiatal hímek végzik (Estes, 1991) a domináns hím irányába. Mind az Anubisz-, mind a galléros páviánok körében megfigyelhető, hogy a felnőtt hím is megteszi pontosan ugyanezen mozdulatokat, elsősorban az újszülött bébik és anyjuk irányába, mutatván és bizonyítva, hogy teljesen jó, baráti szándékkal közelednek. A far egyértelmű odanyújtása, bemutatása is a „megadás”, békés együttműködési szándék kifejezőeszköze, amit minden egyed alkalmaz, korra és nemre való tekintet nélkül – kivéve a bébiket.

  • A „fecsegő fogaknak” (Estes, 1991) nevezett jelenséget a hím pávián végzi, amikor mintegy „bemutatkozik” a nősténynek, hímként közeledve, ami talán az ajakcsettintgetésből, cuppogásból származhat. Ez utóbbit (a ritmikus ajakcuppogást) a nőstények és hímek egyaránt csinálják, amikor közeledni kívánnak a másik egyedhez (függetlenül a másik nemétől). A barátságos attitűd, a jó szándék, a megnyugtatás, a kedves közeledés megnyilvánulási formái ezek, melyek arra emlékeztetik az embert, mintha a pávián némán tátogna vagy magában beszélne. Az Anubisz páviánoknál „bevett szokás” ugyanennek a közeledésnek a kifejezésére a nyelv ritmikus, gyors ki-bedugdosása, melyet egyébiránt alkalmaznak a galléros páviánok is (csak jóval kisebb mértékben, mint Abunisz rokonaik). Az egymás vállára, hátára tett kéz (kommunikálva: „nyugi, nem akarlak bántani, kedvellek”) az Anubisz páviánoknál mindennapi gesztus, a galléros páviánok viszont ilyen kontextusban nem alkalmazzák ezt a mozdulatot.

A vokális kommunikációra nem kívánok kitérni részleteiben. Aki látott már páviánokat, tudja, hogy körülöttük napközben mindig zajlik az élet és nagy a zsivaj. Ebben a kis társas beszélgetésben megjelenhetnek a mély, ugatásszerű hangok, melyeket csak a felnőtt, hím páviánok adnak ki (a kutatások szerint 2-5 másodperces időintervallumokban), s ez a „wahoo”-ra hasonlító üvöltés elsősorban a közelben lévő ragadozókra hívja fel a többi pávián figyelmét. (Ugyanezt a hangot hallatja a hím más hímmel történő konfliktusa esetén is.) A ritmikus, lágy hangkiadás (mint minden ritmikus cselekvés a páviánoknál) a másikhoz való baráti közeledés jele, míg az éles, robbanékony, visító hang a veszélyjelzés a páviánoknál (kivéve a hímeket), melynek hallatán a közösség tagjai elfutnak, szétszélednek.

 

 

A páviánoknak nemcsak társadalmi, szociális rétegződésük érdekes, de kis lelkületük is, mely meglehetősen kettős. Hirtelenek, ingerlékenyek, sértődősek, rendkívül mozgékonyak, aktívak, olyanok, mint a higany, mindenütt és mindig jelen vannak. Ugyanakkor képesek az elcsendesedésre, a nyugalomra, a szeretet átadására és befogadására, ill. az egyértelmű és rendkívül mély kötődések kialakítására, mely a(z átmenetileg) fogságban élő vagy nevelt páviánok esetében néha meghatóan jut kifejezésre.

A páviánok memóriája és analógiás készsége jó, melyet ma már több kutatás is igazol (pl. http://hvg.hu/tudomany/20120423_pavianok_angolul_tanulnak_olvasmi), és az egyedek sem egymást, sem a pl. őket nevelő embert nem felejtik el. Knottnerus Meyer a hannoveri állatkert egy galléros pávián párjáról azt mesélte, hogy miután ¾ évre szétválasztották azokat, s nem láthatták, csak hallhatták egymást, fokozott izgalommal, s egyre hangosabban hívogatták egymást. Amikor ¾ év után a nőstényt egy hosszú folyosón keresztül átengedték a hímjéhez, az feszült figyelemmel várta, amíg félrehúzták a ketrecük tolóajtaját. Amint ez megtörtént, Éva megjelent. Néhány pillanatig mereven néztek egymásra, majd „örömrivalgás közben egymás karjaiba borulnak, szemüket egymásra szögezik, s hosszan ölelkeznek.” (http://mek.oszk.hu/03400/03408/html/76.html)

A páviánok vonzódnak az emberekhez is, akik őket ápolták és felnevelték, s együttműködnek azokkal, ugyanúgy kommunikálnak velük, némán cuppognak és kurkásszák őket, mint pávián társaikat (ill., ahogy azokkal tennék). Lelki életükben a szabadban élő társaik helyét ezen esetekben az ember foglalja el, s pótmamájukon is ugyanolyan szeretettel csüngenek, mint ahogy az igazi anyukájukon tennék. Jól bizonyítja ezt pl. a dél-afrikai C.A.R.E.-nél végzett áldozatos munka, de a hazai állatkertekben páviánokat nevelő gondozók csodálatos és önzetlen munkája is. A bipolaritás ember és galléros pávián esetében ugyanúgy működik, mint az ember és kutya, vagy ember és macska kapcsolatában, a gondoskodásért a hála érzését rendre kifejezésre képesek juttatni ők is, mely kivételes intelligenciájukat is bizonyítja.

(Különösebb) kommentár nélkül...

 

Klikkesedés: Magányos-Maszat és Kicsike-Bogyó a fán, 5-en balra lent


Ki van egyedül? Mondanom sem kell: Magányos-Maszat

A következő képeken a sörényes juhok szénát kapnak. Kishím-Dezső ellop egy csokorra valót, amit aztán elkezdenek enni a páviánok. Egyszerre és külön-külön összesen 4-en. A széna a fűfélék közé tartozik, ezért azok nem hatnak károsan a páviánokra... de hányhatnak tőle, ha valóban megkapták előtte a 10-12 féle zöldségből és gyümölcsből álló reggelijüket és majd vacsorájukat (a magokon és liszkukacon, ízeltlábúakon kívül - természetesen, nem mindent egy nap alatt).

Délután:

Magányos-Maszat egyedül a fán (fent, lent)

Magányos-Maszat egyedül a fán, elbóbiskolt... közben a többiek lent játszottak és/vagy kurkászták egymást (fent, lent)

6-an lent, 3-as, 2-es+1 odamenő csoportokban. Magányos-Maszat a fán, egyedül.

Súlyos, kezelendő (mert konstans módon fennálló) probléma, ami csökkenti az egyed életbenmaradási esélyeit és életminőségét!

(Idő előtti elhalálozása - kb. 4 esztendős, a rekorder pávián élettartama 37,5 év, az átlagos, jó körülmények közötti fogságban 25-30 év közötti megélt kor prognosztizálható - kizárólag állatkerti mulasztás lenne, több szocializációs alternatíva - kiválasztásának - elodázása okán.)

Magányos-Maszat középen a fán, egyedül.

Ezt követően, néhány perccel később játékba kezdett a földön Kicsike-Bogyóval.

 

Az állatkerten belül van olyan helyszín, mely alkalmas lenne a nőstény egyedüli, vagy Kicsike-Bogyóval történő közös elkülönítésére minimális átalakítással (részleges villanypásztor telepítésével). E két egyed áll a kiforratlan és genetikailag feltehetően már "korcsosult" állomány szociális hierarchiája alján. Kicsike esetében ez csak a táplálékszerzésben okoz problémát, Magányos-Maszat esetében minden (!) területen, mely súlyos depressziós tünetekben nyilvánul meg a viselkedésében, mely az introvertáltságon jelentősen túlmutat. Folyamatosan megalázkodó, görnyedt testtartása diszpláziás tüneteket fog később produkálni, amit a stresszhormonok erősíteni fognak a meglévő depresszív viselkedésminta mellett.

Az állatkert nem tudta sikerrel kezelni az elmúlt 1,5 évben fennálló perifériára szorult nőstény helyzetét és a megkövesedett (esetében beállt) szekularizációt, amin nem változtathat pozitívan a nőstény anyává válása sem a hímek vazektómiája (és genetikeilag amúgy is szoros rokoni kötelékei) miatt, ezért ebben a csoport-Maszat kapcsolatban, "ölbe tett kezekkel történő tétlen (nem) figyeléssel" semmilyen pozitív változás nem fog (már) beállni. Amíg a páviánlány az állatkert lakója (terveim megvalósítása után/esetén örömmel átvenném a problémás egyedet), napról napra aggasztóbbnak látom a helyzetét - és ezért megyek be hozzá az állatkertbe kisebb-nagyobb rendszerességgel.

A dolgozók talán nem látták, de relatíve kevés kontaktálás (3 alkalom, de 2 órás célirányos, türelmes és pávián centrikus etetési és kommunikációs kísérlet) után a páviánlány tőlem kért védelmet Rezső (a basa) ellen, amit sikeresen meg is kapott, hisz a két egyed és a csoport tagjai között nem alakult ki további összetűzés (ottlétem alatt). A 3 alkalmon kívül (amikor valóban etettem is a kislányt - ellentétben az állatkert szabályaival) természetesen sokszor láttam élőben (etetési kísérletek nélkül is) és webkamerán keresztül szintén. Több alkalmazott meglátásait is meghallgatam vele kapcsolatban, ki felkészülten és érzékenyen, ki teljesen érdektelenül, ki "mit sem tudva" a szituációról állt velem szemben.

Jeleztem szóban, s jelezem jelen esetben írásban is (nem először!), hogy nagyon aggasztónak tartom Maszat helyzetét és életkilátásait a jelen felállásban... s ez akkor is áll, ha a páviánok - úgy általában - "értéktelenek" és sok szempontból (túlszaporodás, beltenyészet, társadalmi szerkezet-felbomlás stb.) "problematikusak" az állatkertek számára.

(Ha így van, nem kell tartani azokat, hanem minden állatkerti egyed ivartalanításáról gondoskodni kell, s meg kell várni természetes mortalitásukat /imádkozva, hogy az minél előbb jöjjön el/, majd "mindörökre" elfeledni a teljes Papio genost...)

Jómagam ezzel - természetesen - nem értek egyet, de inkább nem tekintek meg egy állatot az állatkertben (azaz, ne legyen!), mint ilyesmit kelljen konstatálnom.

 

A felhasznált képek forrása: Fővárosi Állat- és Növénykert webkamerájának felvételei