Mitől más a Hamadryas (galléros) pávián, mint a többi?

2014.08.26 17:43

Mint kommunikációs szakember, értelemszerűen a páviánok viselkedésének pszichológiai háttere és kommunikációja érdekel leginkább. A témakörben megannyi tanulmány született az 1970-es évek óta, melyek sok esetben 20-30 éves megfigyeléseket átfogók, ezzel együtt, a természettudományok területén, így a páviánok esetében is mindig van valami „új a nap alatt”.

 

A többi, sötétebb arcszínű páviántól eltérő rózsaszín, fehér, ill. világos arcú galléros páviánok (hamadryas baboon) bemutatása során már írtam arról, hogy ők az egyetlen pávián (al)faj, akik (kelet) Afrika területén kívül az Arab-félsziget két országában, Szaúd-Arábiában és Jemenben is őshonosak, s a legkisebb és legszűkebb szerveződési egységük a hárem, ami rendszerint egy hímből és 2-11 nőstényből áll. Igaz ez mind a vadonban, mind pedig az állatkertekben, ahol igyekeznek egy-egy hím számára legkevesebb 2-3 nőstényt biztosítani.

A többi pávián (al)faj, kivéve a nem Papio genosba tartozó geladat a hazánkban állatkerti körülmények között megtalálhatók közül, több hímes kommunákban és nem hárembe szerveződve élnek. A galléros páviánok esetében a hím szemszögéből tehát poligámia van a patriarchális társadalmi berendezkedésben, míg az adott nőstény egyed szemszögéből monogámiával találkozunk.

 

Társadalmi felépítésüknél szót ejtettem már arról, hogy szociális rendszerük 4-lépcsős, azaz: az egy hímes háremek (2-4 egy hímes háremből álló) klánokat, a klánok bandákat, a bandák pedig hordákat alkotnak, így lehetséges az, hogy amikor összegyűlnek inni vagy a sziklákon éjszakázni, akár 750 egyedet is számlálhat a horda.

 

 

Ebben a szociális „szervezeti” felépítésben a hímek az állandóak, migráció inkább a nőstények körében lehetséges. Az ivaréretté váló hímek (ez 5-6 éves kort jelent) úgy válhatnak basává, ha megpróbálnak maguknak fiatalabb nőstényeket rabolni, hogy saját háremet hozzanak létre. Más esetben a fiatalabb és ereje teljében lévő hím úgy juthat saját háremhez, ha a kiöregedő hímet elűzi, azaz, hatalomátvétel történik.

Zárt közegben, ha két hím kerül egy nőstény közelébe, rendszerint versengés alakul ki közöttük a nőstény kegyéért. Ugyanakkor, ha az egyik hím észleli, hogy a másik a nősténnyel már kialakította a „kapcsolatot”, akkor a versengést abbahagyja, s lényegében tiszteletben tartja a másik „tulajdonát” (egymás háremeinek asszonyait sem „molesztálják”). Ennek hátterében a hímek között is fellelhető erős rokoni kapcsolatok állhatnak, s a társadalom működőképessége, ill. annak egyik fő alapja eme viszonynak (a hárembe tartozó nőstények „tulajdonának”) a tiszteletben tartása.

 

 

A hárem szerkezete amúgy meglehetősen egyszerű.

A „munkamegosztás” tekintetében a hím feladata a csoport külső fenyegetettségektől való védelme, ill. a belső rend megteremtése érdekében a civakodások megfékezése a fiatalabb hímek, ill. a nőstények között. Az emberekre is jellemző klasszikus „leosztás” tehát, amikor a férfi az erő, a nő pedig a gyengédség és anyaság szimbóluma, megjelenik a galléros páviánok társadalmi felépítésében is. A galléros páviánok nőstény egyedei így jóval kisebb fokú agressziót mutatnak külső fenyegetettség esetén. (Nem úgy, mint pl. az Anubisz- vagy medvepáviánok esetében, ahol a nőstények harciasabbak, mint a hímek, s a nőstények közti hierarchia is sokkal dominánsabb, mint a galléros páviánok esetében.)

Ha valamely nőstény eltévelyedett, lemaradt, veszekedést szított a háremen belül, a hím pávián beleharap a nyakába vagy egyszerűen „nekimegy”. Általában viszont elég néhány, nagy dinamizmussal megindított lépés, megkergetés, és a nőstény már mutatja is a farát a hím felé, hisz nem akar konfrontálódni a páviánok között amúgy is picit kisebb nőstény a nála legalább kétszer nagyobb termetű és erejű basával.

 

 

A galléros páviánok között a nőstények esetében nem mutatkoznak következetes (konzisztens) dominancia viszonyok (hierarchia), mint más pávián (al)fajoknál. Bizonyos mérvű dominancia viszonyok a fogságban élő páviánoknál figyelhetők meg, a vadon élő egyedeknél a hím elfojtja azokat az agressziókat a nőstények között, ami társadalmi rétegződéshez vezetne. (Kummer, 1968, Stammbach, 1987) Ahogy erre már több írásban is utaltam, a nőstények alapvetően „egyenlők”, kivéve egy-két nőstényt, akik a hím (háremúr vagy basa) közelében töltik napjuk nagy részét, ill. többször mennek annak közelébe, s ezzel szociálisan (nem hierarchikusan) magasabb, biztonságosabb pozícióba kerülnek és társadalmilag is aktívabbá válnak. (Erre a lehetőség amúgy nyitva áll minden nőstény előtt.) Ezeket a nőstényeket központi vagy centrális nőstényeknek nevezzük.

Azon nőstények, akik kevesebb időt töltenek a basával, „perifériára szorult” nőstények lesznek. Ezen nőstényeknek nagyobb az esélyük, kockázatuk arra, hogy egy ragadozó támadása esetén zsákmányul essenek, mint a centrális nőstényeknek, hisz az előbbiek „önállóbbak”, távolabbra merészkednek, elsőként néznek új táplálékforrást nyújtó terület vagy víz után kutatva, így a rájuk leselkedő ragadozó, nagyvad támadás veszélye is sokkal nagyobb, mint az állandóan hím közelében tanyázó centrális nőstények esetében.

Valószínűleg, ez a védelem miatt van meg a nőstényekben a késztetés, hogy a háremhímmel erősebb kapcsolatot alakítsanak ki.

A női szerepek a háremen belül alapvetően kiegyenlítettek, a basa „kényeztetésével”, közelségével, kurkászásával egy adott nőstény erősítheti a szociális kapcsolatát, pozícióját mind a hímmel, mind pedig a csoporton belül.

Az egy hímes háremben a hímnek természetesen vannak kiváltságai, így a legfinomabb falatokat ő választhatja ki a táplálékból, s a kurkászás középpontjában is ő áll, kiváltképp, ha a nősténynek nincs babája.

Meglátásaim szerint, ha a nőstény utódot nevel, azon esetben a kicsi gondozása és kurkászása prioritásba kerül a hímmel szemben.

 

Az étkezések során mutatott agresszió, mely szerint az alfa-hím jogosult a legfinomabb falatokra és előjogai vannak a táplálkozásban, csak a basára vonatkoznak. Ha a háremen belül helyet kap más hím is (akár ex-basa), az a táplálékszerzésben nem dominál, hanem együtt eszik a csapat többi tagjával. A nőstények és fiatalabb egyedek akkor juthatnak csemegéhez, ha gyorsabbak, mint a basa, és kellően szemfülesek is vele szemben. Nem ritka ugyanis, hogy a nőstény vagy fiatalabb egyed nem mer hozzányúlni az ételhez, hanem megvárja, míg a háremúr odamegy, s azt elviszi előle, elkerülve ezzel az esetlegesen kialakuló konfrontációt.

Akik szemfülesen elorozzák a finom falatokat a hím elől, azok visítva mutatják farukat a hímnek, mintegy bocsánatot kérve az étel elkobzásáért.

 

 

A nőstények közti hierarchia-viszonyok „lazaság” a galléros páviánok esetében azért sem meglepő, mert az egy háremben élő akár összes nőstény közeli rokona, testvére, féltestvére egymásnak, így genetikailag is meglehetősen zárt a csoport, amiben könnyen tartják meg és ápolják kapcsolataikat a nőstények egymással egész életük során. Mint társas lényekben, melyeket családi kötelékek fűznek egymáshoz, rendkívül nagy bennük az összetartás, s nagy a vonzalom gyermekeik (egymás gyerekei) iránt is.

Egyes nőstények annyi időt töltenek más nőstények társaságában, mint bizonyos nőstények a basa közelében. Ennek oka szintén a közeli rokonságban keresendő. Érdekes, hogy az az idő, melyet a nőstények egymás társaságában töltenek, szociális kapcsolataikat ezáltal erősítve, az erősíti a háremúr tekintélyét és helyzetét is – hisz nőstényei összetartása a csoport (hárem) összetartását és erejét jelenti. Az a rokonság, mely a galléros pávián nőstények között alakul ki az egy hímes hárem struktúrában, magasabb, mint a más főemlős fajoknál megfigyelt viselkedésminták. (Swedell, 2002)

Jóllehet, a nőstények közötti interakciókat a hárem hímje kontrollálja, a nőstényeknek így is van lehetőségük az egymással töltött idő és kapcsolat mélyítésére, a segítségnyújtásra és a nagy család ápolására, s ezt a basa lényegében nem is „zavarja”.

 

A testiség - meglátásom szerint – a galléros páviánok esetében nyilvánul meg a legerőteljesebben a páviánok között. Az egy háremben élő egyedek ugyanis nemcsak együtt esznek és együtt alszanak, hanem szorosan összebújva alszanak, pihennek és vannak egymás társaságában. Nem ritka az olyan kép, amikor két anya ül egymás mellett a babájával, s mellettük, beléjük kapaszkodva, hozzájuk egészen közel bújva ül (fél)testvérük, vagy az előző szülésből származó, nagyobb gyermekük, akibe szintén kapaszkodva bújik egy következő rokon. A testi közelség ilyen nagyfokú megnyilvánulása a galléros páviánoknál megszokott.

Az ölelkezés és egymáshoz bújás nemcsak a nőstények között, ill. a nőstények és gyermekeik esetében figyelhető meg, hanem a hím és nőstény, hím és nőstények, ill. a hímek és nőstények relációjában is.

Véleményem szerint ez a testi kapcsolatkeresés legalább annyira meghatározó és átütő erejű, mint a kurkászás, s ez is tapintásos kommunikációjuknak része, mely kiegészül a száj(üreg) és a pofazacskók, ill. a szemek vizsgálatával. A páviánok előszeretettel nyúlnak bele egymás szájába.

Az említett kurkászás egészségügyi szempontból is fontos, hisz a páviánok eltávolítják egymás szőréből és bőréről a parazitákat, ill. az elhalt hámsejteket. A kurkászást végzik egymás között az azonos neműek is, elsősorban a nőstények a nőstények között. Teljesen bevett a hím kurkászása a nőstények által, ill. a bébik kurkászása is az anya által.

Ezen túl nem ritka, mely a szociális kapcsolatok magasabb fokát képezi, hogy a hím(ek) is kurkássza a nőstényeket, ill. a nem „anya”, rokon nőstények is a kicsiket.

Ritkán látni olyan jelenséget is, amikor a felnőtt hím kurkássza a kicsit. A bébi páviánok nagy népszerűségnek örvendenek minden pávián csoportban, kis méretük és fekete bundájuk „csalogatja” a felnőtt egyedeket.

 

 

A babák helyzete persze kicsit sajátságos a hímek szemszögéből nézve, hisz, míg a hím a saját gyermekét ritkán kurkássza, és háremszerzés esetén a nőstény megnyerése érdekében mutat érdeklődést annak kicsinye iránt, addig hatalomátvétel esetén kész meggyilkolni elődje kicsinyeit.

Felmerül tehát a kérdés, hogy a hím rendelkezik-e egyáltalán apai ösztönökkel?

Meglátásom szerint, a hímek „gyermeknevelése” inkább csak taktikai kérdés. Védelmezik a háremet a külső veszélytől, rendet teremtenek a belharcok esetén, s kb. ennyivel járulnak hozzá az apai szerepekhez. Ha egy nőstény kegyét viszont meg akarják nyerni, akkor azzal megosztják a táplálékukat, kurkásszák azt és annak gyermekét, amivel szociális státuszban emelik is a nőstényt és annak utódját.

Alapvetően a hímek is a csoporton belüli nyugalomra törekednek, s ennek részeként maguk is el kívánják fogadtatni magukat a kicsikkel.

Úgy találom, hogy a bébiknek van egy olyan fajta privilégiuma a pávián társadalmon belül, ami az emberek esetében az unokáknak adatik meg a nagyszüleikkel való kapcsolatban. A picinek „többet” szabad, ők mások, ők érdekesek. Tőle nem elvárt a kommunikációs klisék ismerete, nem olyan nagy baj, ha a földről a hím mellett felszedegeti azt, ami ehetőnek tűnik, s hozzá odamegy a hím is megmutatva a hátsóját jó szándéka jeléül, míg ugyanez a felnőtt egyedekre már nem igaz.

Az anyai ösztönök sokkal egyértelműbbek a galléros páviánok között, annak dacára, hogy fogságban meglehetősen sok az olyan kis utód, akit mamája elhanyagolása miatt végül ember pótmamának kell gondoznia.

Az anyai ösztönök egyik erőteljes megnyilvánulási formája a háremben történő hím hatalomátvétel esetén mutatkozik meg, amikor a nőstények „megtévesztő” nemi ciklust mutatnak az új alfa-hím irányába. Ilyenkor azok a nőstények is ivari viselkedést produkálnak, akik egyébként nem fogamzóképesek (tehát, teherbe sem eshetnek), de a párosodással emelik az új hím tekintélyét és biztosítják saját, ill. gyermekeik pozícióját is a csoportban. A szoptatós anyák a párzással megóvják gyermekeiket az új hím esetleges gyerekgyilkosságától, a terhes nőstények pedig szintén készek párosodni az új hímmel, hogy ezzel is bizonytalanságba tartsák az apa kilétét, s megelőzzék a bébik legyilkolását. A cél, a gyermekek megóvása, szentesíti a nőstények eszközét, amikor „elfogadják” az új hím vezetését. Ilyen esetben már nincs oka a háremúrnak, hogy megölje elődje gyermekeit, hisz a basa szerepét már ő tölti be.

Ezen helyzetben természetesen megbukik a nőstények monogámiája is, mely ettől kezdve az új hím irányába mutat hűséget.

 

A galléros páviánok esetében nem szokták említeni a szaglást, mint kommunikációs interaktivitást. A nőstények valóban nem képesek olyan kemikáliákat előállítani párosodásukat prezentálva, mint pl. az Anubisz páviánok, de egymás fenekének kézzel, ujjal történő megérintése majd a kéz/ujj megszaglása, lenyalása teljesen általános a galléros páviánok esetében is. Ráadásul ez ismétlődő cselekvés, így biztos vagyok abban, hogy az egyedek szag(lás), tehát kémiai úton is azonosítják és felismerik egymást.

 

A testi érintkezések és kommunikáció csoportjába tartozik a páviánok egymás orrának orral történő megérintése is, ami az emberi csókhoz hasonlatos, s a baráti üdvözlés egyértelmű jele, ahogy a „társas szerelés” és cselkevések, pl. egy fadarab közös tanulmányozása is.

 

 

A „kutatói” „nagykönyvek” a kommunikáció terén kommunikációs csatornákra bontva (vokális-, tapintásos-, vizuális-, szaglásos kommunikáció) érintik és felsorolják a már meg annyiszor olvasott:

  • bámulást, melyet a galléros páviánok a fenyegetés jelzőjeként alkalmaznak, s ami a szemöldök felhúzásával, megemelésével társul.

  • A tátott szájjal bámulás esetében az állat fogai nem látszanak, és a mimika gyakran a fej „bólogatásával”, billentgetésével (ide-oda fordításával) párosul, ami a veszély, veszélyeztetettség, fenyegetettség, bizonytalanság jele. Pici páviánoknál ez gyakran megfigyelhető.

  • A „feszültség-ásítás” néven elhíresült cselekvéskor kivillannak a felnőtt hímek hatalmas metszőfogai. Rendszerint akkor ásítanak így, amikor a közelben tartózkodik egy másik hím is, jelezve számára, hogy „én vagyok az erősebb”. Ugyanez az ásítás megfigyelhető csak a nőstények jelenlétében is, nekik azt üzenve, hogy „ki a főnök”. (Meglátásom szerint ez az ásítás többször tudatalatti, „önbizonyító” vagy spontán cselekvés, és nincs feltétlenül köze az erő fitogtatásához, hisz sokszor egyetlen egyed sem tartózkodik a hím közelében ilyen típusú ásításakor.) Nem zárnám ki azon tényt sem, hogy oxigénhiányos, álmos állapotot (ahogy az embereknél is) pótol az ásítás ezen formája. (Ásítás alkalmával megnő a tüdőbe áramló oxigén mennyisége, mely serkenti az állatot.)

  • Közösségi bemutatkozásnak nevezhetjük a nőstények és fiatalabb hím páviánok azon mozdulatát, amikor hátsó lábukat alázatosan megrogyasztják, és farukat, mély-hátukat mutatják meg a másik félnek, általában a hímnek. Megfigyeléseim szerint nem igaz azon állítás, hogy ezt a mozdulatot csak a nőstények és fiatal hímek végzik (Estes, 1991) a domináns hím irányába. Mind az Anubisz-, mind a galléros páviánok körében megfigyelhető, hogy a felnőtt hím is megteszi pontosan ugyanezen mozdulatokat, elsősorban az újszülött bébik és anyjuk irányába, mutatván és bizonyítva, hogy teljesen jó, baráti szándékkal közelednek. A far egyértelmű odanyújtása, bemutatása is a „megadás”, békés együttműködési szándék kifejezőeszköze, amit minden egyed alkalmaz, korra és nemre való tekintet nélkül – kivéve a bébiket.

  • A „fecsegő fogaknak” (Estes, 1991) nevezett jelenséget a hím pávián végzi, amikor mintegy „bemutatkozik” a nősténynek, hímként közeledve, ami talán az ajakcsettintgetésből, cuppogásból származhat. Ez utóbbit (a ritmikus ajakcuppogást) a nőstények és hímek egyaránt csinálják, amikor közeledni kívánnak a másik egyedhez (függetlenül a másik nemétől). A barátságos attitűd, a jó szándék, a megnyugtatás, a kedves közeledés megnyilvánulási formái ezek, melyek arra emlékeztetik az embert, mintha a pávián némán tátogna vagy magában beszélne. Az Anubisz páviánoknál „bevett szokás” ugyanennek a közeledésnek a kifejezésére a nyelv ritmikus, gyors ki-bedugdosása, melyet egyébiránt alkalmaznak a galléros páviánok is (csak jóval kisebb mértékben, mint Abunisz rokonaik). Az egymás vállára, hátára tett kéz (kommunikálva: „nyugi, nem akarlak bántani, kedvellek”) az Anubisz páviánoknál mindennapi gesztus, a galléros páviánok viszont ilyen kontextusban nem alkalmazzák ezt a mozdulatot.

 

A vokális kommunikációra nem kívánok kitérni részleteiben. Aki látott már páviánokat, tudja, hogy körülöttük napközben mindig zajlik az élet és nagy a zsivaj. Ebben a kis társas beszélgetésben megjelenhetnek a mély, ugatásszerű hangok, melyeket csak a felnőtt, hím páviánok adnak ki (a kutatások szerint 2-5 másodperces időintervallumokban), s ez a „wahoo”-ra hasonlító üvöltés elsősorban a közelben lévő ragadozókra hívja fel a többi pávián figyelmét. (Ugyanezt a hangot hallatja a hím más hímmel történő konfliktusa esetén is.) A ritmikus, lágy hangkiadás (mint minden ritmikus cselekvés a páviánoknál) a másikhoz való baráti közeledés jele, míg az éles, robbanékony, visító hang a veszélyjelzés a páviánoknál (kivéve a hímeket), melynek hallatán a közösség tagjai elfutnak, szétszélednek.

 

 

A páviánoknak nemcsak társadalmi, szociális rétegződésük érdekes, de kis lelkületük is, mely meglehetősen kettős. Hirtelenek, ingerlékenyek, sértődősek, rendkívül mozgékonyak, aktívak, olyanok, mint a higany, mindenütt és mindig jelen vannak. Ugyanakkor képesek az elcsendesedésre, a nyugalomra, a szeretet átadására és befogadására, ill. az egyértelmű és rendkívül mély kötődések kialakítására, mely a(z átmenetileg) fogságban élő vagy nevelt páviánok esetében néha meghatóan jut kifejezésre.

A páviánok memóriája és analógiás készsége jó, melyet ma már több kutatás is igazol (pl. http://hvg.hu/tudomany/20120423_pavianok_angolul_tanulnak_olvasmi), és az egyedek sem egymást, sem a pl. őket nevelő embert nem felejtik el. Knottnerus Meyer a hannoveri állatkert egy galléros pávián párjáról azt mesélte, hogy miután ¾ évre szétválasztották azokat, s nem láthatták, csak hallhatták egymást, fokozott izgalommal, s egyre hangosabban hívogatták egymást. Amikor ¾ év után a nőstényt egy hosszú folyosón keresztül átengedték a hímjéhez, az feszült figyelemmel várta, amíg félrehúzták a ketrecük tolóajtaját. Amint ez megtörtént, Éva megjelent. Néhány pillanatig mereven néztek egymásra, majd „örömrivalgás közben egymás karjaiba borulnak, szemüket egymásra szögezik, s hosszan ölelkeznek.” (http://mek.oszk.hu/03400/03408/html/76.html)

A páviánok vonzódnak az emberekhez is, akik őket ápolták és felnevelték, s együttműködnek azokkal, ugyanúgy kommunikálnak velük, némán cuppognak és kurkásszák őket, mint pávián társaikat (ill., ahogy azokkal tennék). Lelki életükben a szabadban élő társaik helyét ezen esetekben az ember foglalja el, s pótmamájukon is ugyanolyan szeretettel csüngenek, mint ahogy az igazi anyukájukon tennék. Jól bizonyítja ezt pl. a dél-afrikai C.A.R.E.-nél végzett áldozatos munka, de a hazai állatkertekben páviánokat nevelő gondozók csodálatos és önzetlen munkája is. A bipolaritás ember és galléros pávián esetében ugyanúgy működik, mint az ember és kutya, vagy ember és macska kapcsolatában, a gondoskodásért a hála érzését rendre kifejezésre képesek juttatni ők is, mely kivételes intelligenciájukat is bizonyítja.