Nők a majmokért

2014.10.13 17:42

Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, a majmok kutatása és mentése terén a nők (női kutatók, tudósok, szakemberek) tettek a múltban és tesznek a legtöbbet napjainkban is. Lehet, hogy mindez kapcsolatban áll a női személyiségjegyekkel is, mely szerint az állatok megfigyelése és segítése végtelen türelmet, kitartást, empátiát, s nem egyszer anyai ösztönöket, és meglehetősen nagy elhivatottságot igényel. Jelen cikkben azon hölgyeket kívánom bemutatni, akik a főemlősök – benne az emberszabásúak és a páviánok – megismerésében és megszerettetésében a legtöbbet tették a tudomány és a fajmentés területén egyaránt.

 

Rita Miljo (1931-2012) – medvepávián

 

Rita Miljo (leánykori nevén Neumann) 1931-ben, Litvániában született.

Rita alapította és több mint kettő (bővebben három) évtizeden át vezette a dél-afrikai Phalaborwa közelében létrehozott „Centre for Animal Rehabilitation and Education” (C.A.R.E.) szervezetet, mely árván maradt medvepáviánok megmentésére és természetbe történő visszaszoktatására specializálódott.

A gyereklány Rita a náci Németország eszméi között élt Európában, s tervei között az szerepelt, hogy állatorvos legyen. Terveit a háború (utáni időszak) az akkori Nyugat-Németországban meghiúsította, hisz az egyetemen a felvételnél előnyt élveztek a háborús veteránok és családtagjaik, így a Hamburgi Állatkertbe ment dolgozni, majd 1953-ban megházasodott és követte férjét Lothar Simon-t Dél-Afrikába. Simon gyakorlott pilóta volt, ám 1972-ben egy légi-szerencsétlenségben lezuhant a kisgépe, s a férfi és Ritával közös 17 éves lánya, aki apjával utazott, szörnyethalt.

Tíz évvel később, 1982-ben Rita vásárolt egy kis farmot (Lowveld), melyet pávián központnak kívánt létrehozni, s közben egy második, ám rövid életű házasságot is kötött a dél-afrikai Piet Miljo-val, mely kapcsolat viszont válással végződött.

 

 

Rita központjában eleinte mindenféle kisebb állatot elláttak, így sündisznókat, madarakat, cibetet, varacskos disznókat, hüllőket stb. Rövid időn belül sok sérült, bántalmazott és elárvult medvepávián érkezett a menhelyre. Annak ellenére, hogy a medvepáviánok is szerepelnek a CITES Appendix II. listáján, Dél Afrikában lényegében semmilyen jog nem védelmezi őket.

Ennek hatására 1989-ben kezdte el Rita központja célirányosan a medvepáviánok mentését, majd reintegrációját, speciális csapatokat létrehozva az árva és sérült páviánokból, akiket a központ gyógyultan, épen és egészségesen, csapatban engedett vissza a vadonba, természetes élőhelyükre.

Az első ilyen speciális, 10 fős páviáncsoportot 1994-ben engedték vissza a vadonba, melyet „természetesen” több hivatásos/szakképzett zoológus és primatológus (főemlőskutató) is szkeptikusan fogadott. Az idő azonban Ritát igazolta, bő 20 év alatt, megannyi rendőri, katonai és ügyészségi civakodás mellett, több mint 250 páviánt mentett meg és engedett vissza a természetbe!

Rehabilitációs munkája egyre ismertebb és elismertebb lett a világon, így mindenhonnan több önkéntes, kutató és diák érkezett a központba, hogy részt vegyenek eme misszióban, sőt, szponzorként az IFAW (International Fund for Animal Welfare) is Rita projektje mellé állt.

A hatósági üldözés 2002-ben enyhült a páviánmentéssel szemben, amikor is Nelson Mandela személyesen vett részt egy páviáncsapat szabadon bocsátásában.

 

Rita munkája, ideológiája azon vonalat követte, melyet Jane Goodall Tanzániában a csimpánzokkal, Dian Fossey Ruandában a gorillákkal és Biruté Galdikas az Indonéz Borneóban folytatott az orangutánokkal.

Bár Rita nem folytatott tudományos munkásságot, kutatásokat hagyományos értelembe véve a páviánokkal kapcsolatban, munkáját a humanitárius, állatokon történő segítségnyújtás motiválta: rengeteg árva páviánt mentett meg és nevelt fel, akiket anyjuk halott testébe csimpaszkodva találtak szeméttelepeken vagy a vadonban lelőve. Fogva tartott állatokat, és orvosi kísérletekre használt páviánokat is nagy számban mentett meg.

 

 

Rita 81 éves korában egy otthonán és 50 hektáros rezervátumán (az Olifants folyó mentén) végigsöprő tűzvészben vesztette életét, 2012. július 27-én. Az első 1980-ban, egy angolai nemzeti parkból megmentett – a tűzesetkor már 32 éves – pávián, mely Ritával maradt és élt mindvégig, gazdájával és két másik páviánnal (Bobby, Sexy és Foot) együtt a lángokban lelte halálát.

 

 

A C.A.R.E. A tűzvészben infrastruktúrájából is sokat elveszített, de még az eset éjjelén az önkéntesek segítségével sikerült megmenteni és biztonságba helyezni a többi páviánt. 2012 óta a központ újraépült az önkéntesek és a támogatók segítségével, s Rita halála után is az ő emlékére és szellemiségének megfelelően, ugyanott folytatja misszióját, ahol Rita azt befejezni kényszerült! 2012 óta építettek egy állatklinikát, egy új tejkonyhát, egy félig vad(on) kifutót, valamint elindítottál látogatóközpontjukat is. Kapcsolatot építettek ki a Nature Conservation Authorities-zel és 2014-ben két csapatot engedtek vissza sikeresen a vadonba. 

 

 

Dian Fossey (1932-1985) – hegyi gorilla

 

Dian Fossey, amerikai etológus, az 1985-ben írt „Gorillák a ködben” c. könyve (és annak megfilmesítése) révén legendássá vált tudós 1932-ben született San Francisco-ban.

18 éven át tanulmányozta Ruanda hegyi erdejeiben a legnagyobb termetű emberszabásúak, a gorillák viselkedését.

Dian, mostohaapja üzleti pálya irányába történő buzdítása ellenére, a Kaliforniai Egyetem biológia és állatorvosi szakjain tanult tovább, s egyetemi évei alatt áruházi eladóként, laboratóriumi dolgozóként és gyári munkásként is dolgozott, hogy fenntartsa magát. Ám a kémiával és fizikával problémái támadtak, ezért átment a San José Állami Egyetemre és foglalkozásterápiát tanult, ahol diplomáját 1954-ben vehette át.

Az egyetem elvégzése után a Kentucky állambeli Louisville Kosair gyermekkórház foglalkozásterápiai osztályának igazgatója lett. Ezen időszakban vett részt Louis Leakey előadásán, majd szerezte meg PhD fokozatát a Cambridge-i Egyetemen „A hegyi gorillák viselkedése” c. 1976-ban írt dolgozatával. 1981 és '83 között Cornell Egyetem professzorként dolgozott.

 

 

1963-ban egy barátnőjének beszámolója és fényképei keltették fel érdeklődését Afrika iránt, s kölcsönt felvéve Tanzániába utazott, ahol találkozott Dr. Louis Lakey-vel, aki őskori emberi maradványok után kutatott. Ő beszélt először Dian-nek Jane Goodall munkájáról és az emberszabású majmok hosszú távú kutatásának fontosságáról. Dian Ugandába utazva pillantotta meg a hegyi gorillákat.

3 év leforgása alatt megszerezte Dr. Leakey támogatását, s rajta keresztül a hegyi gorillák hosszú távú kutatásához szükséges forrásokat. Terepen folytatott megfigyeléseit a Kongói Demokratikus Köztársaságban (akkor Zaire), Kabarában kezdte, majd '67-re a politikai bizonytalanság hatására kutatásait át kellett helyeznie Ruandába, ahol a Virunga-hegység eldugott, esőerdő borította zugában létrehozta a Karisoke Kutatóállomást.

1970-ben a National Geographic által biztosított nyilvánosság nagy segítséget nyújtott Dian-nek a végveszélyben lévő hegyi gorillák megmentésében, és az álletok emberekhez történő közelebb-vitelében is: a fotók, melyeken a Peanuts nevű gorilla megérinti Dian kezét, az ember és a vad gorillák közti első békés kapcsolatot örökítik meg.

 

 

Dian támogatta az aktív természetvédelmet, az orvvadászok elleni fellépést és a természetes élőhely megőrzését, de ellenezte az állatkerteket is, mivel az egyes állatok befogása gyakran a csapat vagy család más tagjainak megölését is eredményezte. Nagyon sok állat nem élte túl a szállítást, az állatkertekben a szaporodási és a túlélési arány rosszabb volt a természetben megfigyeltnél (ez mára sokat változott és már fordítva van).

Dian-nek köszönhető, hogy az Európai Közösség felülvizsgálta egy mezőgazdasági tervét, s a park tervezett határait a 3.000 m-es magasságról a 2.500 m-es magasságra, a gorillák természetes élőhelye alá vitték le.

1978-ban az orvvadászok lefejezték Digit nevű gorilláját, ezért Dian létrehozta a Digit Alapítványt, melynek célja források előteremtése volt az orvvadászat elleni őrjáratok megszervezésére.

 

 

Dian-t 1985. december 26-án, faházának hálószobájában gyilkolták meg. Koponyáját egy – a hálószobájával szomszédos nappali falát díszítő, orvvadászok által használt – pangával (machete) hasították ketté. A seb jellege ellenére viszonylag kevés vér volt a faházban, mely arra utalhat, hogy halála már a fején ejtett seb előtt bekövetkezett.

Értékei – több ezer dollár, utazási csekkek, fényképező-felszerelés – érintetlenek maradtak, ezért felmerült a gyanú, hogy nem orvvadász végzett vele.

 

 

Dian életében, nevével visszaélve sok pénzt gyűjtöttek különböző szervezetek (pl. Ruandai idegenforgalmi Hivatal (ORTPN)), a hegyi gorillák védelmének szlogenje alatt, mely pénzek Dian projektjéhez soha nem érkeztek meg.

Néhány hónappal halála előtt Dian egy 1 millió dolláros szerződést kötött a Universal filmstúdióval a Gorillák a ködben c. könyve alapján készülő filmre, mely munkájának zavartalan pénzügyi finanszírozhatóságát jelentette volna, szintén közrejátszhatott halálában.

Dian Fossey-t a ruandai Karisoke Kutatóközpont területén temették el, azon a helyen, melyet ő maga alakított ki elpusztult gorilla barátainak sírhelyéül. A gorillatemetőben Digit, az 1978-ban megölt hím gorilla mellett helyezték örök nyugalomra.

Dian egyik barátja, Shirley McGreal az Emberszabásúakat Védő Nemzetközi Szövetség keretein belül folytatja Fossey munkáját. A szövetség azon kevesek egyike, melyeket Fossey aktív természetvédőknek tartott.

A Karisoke Kutatóközpontban ma már csak egykori faházának maradványai láthatók, ahogy egykor emlékére múzeummá alakították.

 

Jane Goodall (1934- ) - közönséges csimpánz

 

Jane Goodall angol etológus és primatológus, a csimpánzok szociális és családi életének legismertebb kutatója, a Jane Goodall Intézet, valamint a tanzániai Gombe Nemzeti Park igazgatója 1934-ben született Londonban.

Jane második születésnapjára édesapjától egy élethű játék csimpánzt kapott, amit a Londoni Állatkertben született csimpánzkölyök után Jubilee-nek nevezett el. A majom ma is ott ül Jane angliai otthonában, egy székben, de sokszor viszi magával utazásaira is, s mutatja meg szívesen a gyerekeknek.

A szülők válása után, amikor Jane nyolc éves volt, ő és a 4 évvel fiatalabb húga az édesanyjukkal a tengerparti Bournemouth-ba költözött, ahol anyai nagyanyjuk és Vanne (Jane anyukája) két testvére éltek.

Jane gyermekkorától kezdve nagyon érdeklődött az állatok iránt, érettségi után elvégzett egy titkárnői tanfolyamot, és 1957-58-ban Louis Leakey alkalmazottja lett Kenyában. Dr. Leakey úgy gondolta, az általa kutatott Olduvai-szakadék egykori emberszabásúinak viselkedését könnyebben lehetne rekonstruálni, ha megfigyelnék a mai emberszabású majmok egyéni és szociális viselkedését, természetes környezetükben. Így került Jane a Gombe-patak mellé csimpánzokat tanulmányozni. Munkája idején Jane (Dr. Leakey segítségével) rövid nagy-britanniai tartózkodásokkal a Cambridge-i Egyetemen írhatta meg doktori dolgozatát 1962 és '65 között.

 

 

Jane kétszer ment férjhez: 1964-ben házasodott össze Hugo van Lawick fotóssal, akitől 1967-ben született fiú gyermeke. Jane és első férje 1974-ben váltak el, majd egy évvel később Jane hozzáment a tanzániai parlament egyik tagjához, aki az ország nemzeti parkjainak igazgatója is volt, Derek Bryceson-hoz, s a férfi 1980-ban bekövetkezett haláláig nagyrészt Tanzániában éltek.

Jane 1977-ben alapította a saját nevét viselő intézetet (JGI), mely támogatja a gombei kutatásokat, és vezeti a csimpánzok és élőhelyük védelmében tett erőfeszítéseket az egész világon. A JGI az innovatív, közösség-centrikus természetvédelem lehetőségeit keresi, fejlesztési programokat indít és vezet Afrikában, és egy globális, fiatalokkal foglalkozó nevelési kihívásnak is igyekszik megfelelni. Az Intézet 2006 óta Magyarországon is működik.

 

 

Jane-nek nagy szerepe volt abban, hogy ma mennyi mindent tudunk a csimpánzok egyéni és szociális viselkedéséről. A legnagyobb megrökönyödést kiváltó megfigyelt magatartás a csimpánzok eszközhasználata (pl. termeszbejáratba dugott hosszú fűszál).

Jane munkájának fontos jellemzője, hogy az állatokat nem számok segítségével tartotta, tartja számon, ahogy az a megfigyelések kezdetének idején elfogadott volt, hanem elnevezte a példányokat.

 

 

Francine Patterson (1947- ) - síkvidéki gorilla

 

Az amerikai pszichológus, Dr. Francine "Penny" Patterson 1947-ben született Chicago-ban. Ő dolgozta ki az amerikai jelnyelv alapján a gorilla jelnyelvet („Gorilla Sign Language” (GSL)), melyet a Koko nevű nőstény gorillának kicsi korától kezdve tanított.

Penny hét gyermek közül a második legidősebb, édesapja szintén pszichológus. Fiatal korában a család egyik városból a másikba költözött, s még csak éppen elkezdte felsőfokú tanulmányait, amikor édesanyja rákban meghalt (ekkor a legkisebb testvére csak 5 éves volt).

Ez a trauma váltotta ki érdeklődését a fejlődéslélektan iránt, ami áthatotta későbbi munkáit is.

B.A. diplomáját a University of Illinois at Urbana-Champaign-on pszichológiából szerezte 1970-ben, majd '79-től kezdte meg PhD-jét a Stanford-on. Két síkvidéki gorilla nyelvi képességeit és jelnyelv tanulási sajátosságait tanulmányozta: Koko ma is él, Michael 2000-ben meghalt.

Penny jelenleg elnöke és kutatási igazgatója a Gorilla Alapítványnak (The Gorilla Foundation), adjunktusa a Santa Clara University-nek, igazgatósági tagja a Center for Cross Cultural Communication-nak Wahington D.C.-ben és főszerkesztője a Gorilla magazinnak.

Több, Kokoval kapcsolatos írás szerzője (The Education of Koko, Koko's Kitten, Koko-Love!: Conversations With a Signing Gorilla, Koko's Story), melyek személyes élményeit osztják meg a gorilláról.

1978-ban Barbet Schroeder egy egész estés dokumentumfilmet készített Penny-ről és Kokoról, Koko: A beszélő gorilla címmel.

 

 

Penny munkájának tudományos voltát, módszereit és eredményeit több kutató és vele együtt dolgozó alkalmazott kérdőjelezte meg. Különösen aggasztónak bizonyul azon alkalmazotti beszámoló, mely szerint Penny több alkalommal megmutatta mellbimbóit a gorilla számára, s követelte, hogy a többi dolgozó (nők és férfiak egyaránt) szintén így tegyen. Mivel ez kimeríti a szexuális zaklatás fogalmát, az eset per tárgyát képezi. 

 

 

A Woodside-ban élő síkvidéki gorilla, Koko, 1971-ben született, s remekül képes kommunikálni az amerikai jelbeszéd segítségével. A San Franciscó-i állatkertben néhány éves korában kezdett vele foglalkozni Penny, aki segítségével az évek során elsajátította a jelbeszédet.

Koko az elmúlt több mint harminc évben az emberi jelbeszéd elsajátításában magasabb szintre ért el, mint bármely állat, kb. 1.000 fogalom jelét képes használni, és megközelítőleg 2.000 angol szót ért meg. Emberi látogatóival általában ő kezdeményezi a beszélgetést, melyekben leggyakrabban 3-6 szóból álló állító mondatokat fogalmaz meg. Intelligenciahányadosa az emberi skálán 70 és 95 mozog.

Amikor a foga fájt, azt is el tudta mondani, hogy egy 10-es skálán mennyire értékeli a fájdalmat. Fogproblémái miatt megműtötték, majd az operáció után magához térve az altatásból jelezte Penny-nek, hogy az orvosokkal szeretne találkozni, és mikor mind körülvették, köszönetet mondott.

Koko olyan szavakat is ki tud fejezni a maga módján, melyeket nem tanítottak neki. Pl. a ’gyűrű’ szót nem ismerte, ezért úgy próbálta elmondani, hogy helyette két szót jelzett, az ’ujj’-at és az ’ékszer’-t.

 

 

Koko nagyon szereti a kiscicákat, így egy nap jelezte, hogy szeretne egy cicát. Néhány árva macska közül kiválasztott egy olyat, amelyiknek nem volt farka. Úgy gondozta, akár egy bébi gorillát, de a cica pár hónappal később kiszökött, és elütötte egy autó. Koko ekkor olyan szavakkal jelezte a bánatát, mint “szomorú”, “rossz”, és “sírás”.

Az évek alatt több cicája is volt, de később már nem akart foglalkozni a macskákkal, hanem jelezte gondozóinak, hogy szeretne egy gorilla bébit felnevelni. Koko ma már 43 éves, de eddig nem született kölyke. A hím gorilla, Michael, éveken át együtt élt Kokoval, és a gondozók remélték, hogy fognak utódot nemzeni, de Michael és Koko sosem párosodott, mert testvérként tekintettek egymásra. Michael 27 éves korában halt meg. Helyette Koko egy másik hímet kapott társnak, de Ndume érkezésével semmi sem változott.

 

Claudine André (1946- ) - bonobó

 

Claudine André, az egyetlen bonobó menedékhely, az 1994-ben létrehozott Lola ya Bonobo alapítója 1946-ban született Belgiumban.

A központ a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Lukaya völgyében található, s célja hasonlatos Rita Miljo projektjéhez; azaz, összegyűjti és befogadja az árván maradt bonobókat, majd később biztonságban és megerősödve engedi azokat vissza egy védett erdőe rezervátumba.

1994-ben Claudine létrehozta Kongóban az Állatok Barátai (Friends of Animals) nevű egyesületet is, melynek ma is elnöke.

 

 

Claudine még gyermekként, édesapjával érkezett Kongóba, aki állatorvosként dolgozott, s Claudine azóta is ott él. Egy ritka művészeti alkotásokat árusító üzletet nyitott, megházasodott, s Victor nevű férjétől öt gyermeke született. Amikor a Kinshasa-ban, Kongó fővárosában kitört háború megszakította és felborította mindennapi életüket az 1990-es években, Claudine a Kinshasa-i Állatkert önkénteseként vállalt munkát, mert az állatok már elhagyatottak voltak és éheztek. Az országban általános problémát jelentett az éhezés, a mezőgazdasági élet felborulása, ellehetetlenülése, mely okán az emberek a vadászat irányába fordultak, s a főváros utcáin megszaporodott az árva bonobók eladása. Ekkor, 1994-ben döntötte el Claudine, hogy létrehozza a Lola ya Bonobo-t (Bonobók paradicsoma Lingala, Kinshasa fő nyelvén), ahol az árva bonobókon fog segíteni.

 

 

2012-ben a Lola ya Bonobo 60 bonobónak (jellemzően bébiknek és fiataloknak) adott otthont 30 hektár erdős területen. A „bozóthús”-kereskedelem Kongóban bonobók százainak halálát eredményezi minden évben azok húsa miatt, míg a kicsiket háziállatként, kedvencként értékesítik a vadászok. A sikeresen elkobzott csecsemő bonobókat viszik Lola ya Bonobo-ba. A kicsik életüket egy zárt biztonság közepette kezdhetik itt meg ember pótmamájuk gondoskodásával, majd mielőbb egy megfelelő, kortársaikból álló csoportba integrálják őket, nem sokkal később pedig egy vegyes életkorú, nagyobb méretű szociális-társadalmi csoportba kerülnek.

A bonobók a fogságban itt a természethez meglehetősen hasonló környezetben élnek. Tucatnyi ehető növény, takarmányok, gyümölcsök és fák veszik körül őket, tehát a természethez hasonló táplálkozás és táplálékszerzés adatik számukra, de elsajátíthatják és gyakorolhatják a párzás jogának és lehetőségének technikáit, és felkészülhetnek a vadonban rájuk leselkedő veszélyekre is, amit pl. a mérges kígyók jelenthetnek... tehát az összes, a vadonban előforduló jelenséggel megismerkedhetnek, melyet szabadon élő társaik is ismernek.

Ezen túl megtanulnak olyan pl. eszközhasználatot is, amit a vadonban élő bonobóknál nem figyeltek meg.

 

 

Mivel a Kongói Demokratikus Köztársaság egyedi öröksége a veszélyeztetett természetvédelmi státuszú bonobó faj, a központ aktivistaként is sokat tesz a hazai és nemzetközi fajmentés és -védelem érdekében, ill. annak jogi szabályozásában.

 

 

A bonobó egyébként egyfajta csimpánz, de annál kisebb, és vékonyabb (ill. kecsesebb alakja miatt annak is látszik). Az utolsó emberszabásúként fedezték fel őket és a közönséges csimpánzokkal együtt a legközelebbi rokonaink, DNS-ük 98-99%-ban megegyezik az emberével (http://www.dailymail.co.uk/news/article-2229564/World-famous-bonobo-speak-English-dies-cold-sanctuary–renowned-centre-sick.html).

A bonobók – ellentétben a vadonban többször agresszív csimpánzokkal – nagyon békés természetűek. A csimpánzoknál a hímek, a bonobóknál inkább a nőstények dominánsak, ill. alapvetően egyenlőek az egyedek. A bonobó az egyetlen faj az emberen kívül, mely akkor is párosodik, ha nem a szaporodás a cél. A szexuális érintkezésnek a konfliktusok feloldásában is nagy szerepe van, amit inkább így, nem pedig agresszióval igyekeznek megoldani.

A tudományos becslések szerint már csak kb. 7.000 egyed él a vadonban, valamennyi a Kongói Demokratikus Köztársaság területén, fogságban pedig kevesebb, mint 200 bonobóról tudni az Egyesült Államokban és Európában.

A bonobók fennmaradásáért küzdő természetvédők – a kormány és a helyi közösségek segítségével – létrehoztak Kongóban két természetvédelmi területet számukra. A kongói esőredő a világ második legnagyobb trópusi őserdeje az amazonasi medence dzsungele után.

Sally Coxe, a washingtoni Bonobó Fajmegőrzési Kezdeményezés elnöke úgy fogalmazott, hogy: „a bonobók annyira intelligensek, együtt-érzők, békés és nyugodt lények, hogy bizonyos szempontból jobbak, mint mi emberek. Nagyon sokat tanulhatnánk tőlük, ráadásul még sok minden felfedezésre vár velük kapcsolatban. A bonobók mind a vadonban, mind fogságban olyan megértésben élnek, hogy abból mi is megtanulhatnánk, hogyan kell békében élni.” (forrás: VOA – Voice of America)

 

Sue Savage-Rumbaugh (1946- ) - bonobó

 

Sue Savage-Rumbaugh 1946-ban született amerikai pszichológus és primatológus, a legismertebb bonobók, Kanzi és Panbanisha (2012-ben, 26 esztendősen meghalt) tanulmányozója és oktatója. A bonobók nyelvi- és kognitív képességeit a lexigram és számítógép-alapú klaviatúrával vizsgálta, Atlantában, a Georgia-i Állami Egyetem nyelvkutató központjában, majd az Iowa-ban található Iowa Primate Learning Sanctuary-ben.

 

 

Sue M.Sc. Diplomáját az Oklahomai Egyetemen szerezte és 1975-ben doktorált ugyanitt. PhD-jét a University of Chicago-n és a Missouri Állami egyetem szerezte meg 2008-ban.

Sue az első és egyetlen tudós, aki bonobókkal foglalkozik, s 2011-ben a TIME magazin beválasztotta a világ 100 legbefolyásosabb embere közé.

 

 

Sue módszerének lényege, hogy a bonobó a szimbólumok segítségével legyen képes kommunikálni, és a beszélt angol nyelv és jelek szintézisbe kerüljenek egymással, azaz, a főemlős megértse a szavak jelben megnyilvánuló jelentéseit.

Kanzi volt az első bonobó, akivel Sue oly módon próbálta megtanulni, megtanítani a nyelvet, mint egy gyereknek.

Természetesen, bírálói Sue-nak is vannak, így pl. Steven Pinker, aki szerint Kanzi nem fogja meg a nyelv alapjait, így amit végez, az nem valóságos kommunikáció.

 

 

2012 szeptemberében „kényszerszabadságra” került, miután 12 munkavállaló, alkalmazott azt állította, hogy bántalmazta a bonobókat, akik felügyeletére voltak bízva. Bár, még ugyanezen év novemberében visszaállhatott a munkába, otthagyta az Iowa Primate Learning Sanctuary-t és New Jersey-be költözött.

 

 

Videók és kommentárok: http://kanzi.bvu.edu

 

Birutė Marija Filomena Galdikas (1946- ) - borneói orangután

 

Birutė Galdikas 1946-ban, litván szülők gyermekeként Németországban született, majd a kanadai Torontóban felnőtt antropológus, primatológus, etológus, a borneói orangutánok kutatója.

Bachelor diplomáit pszichológiából és zoológiából szerezte a British Columbia egyetemen és a Los Angeles-i University of California-n, majd 1969-ben Master diplomát antropológiából az UCLA-n, ahol 1978-ban doktorált is.

 

 

Bizonyára nem lehet a véletlen műve, hogy mindhárom, az emberszabásúak kutatásában „befutott” kutató: Goodall, Fossey és Galdikas, - Birute is megismerkedett a paleontológus Dr. Leakey-vel, aki biztatta, hogy tanulmányozza az orangutánokat azok természetes élőhelyén, s a kutatások indulásában a férfi segítségére is volt a National Geographic Society-vel együtt, hisz segítettek felállítani a kutatótábort.

Birute 1971-ben érkezett az indonéz Borneóra a Tanjung Puting rezervátumba, akkori férjével, a fotós Rod Brindamour-ral. Érkezésekor rendkívül primitív körülmények között élt a Leakey-ról elnevezett táborban, nádtetős kunyhója a Jávai-tenger közelségében feküdt; hol orvvadászokkal, hol húsevő rovarrajokkal, hol piócákkal találkozott, mégis kitartó maradt.

Ráadásul az orangutánok nehezebb diónak bizonyultak, mint az afrikai emberszabásúak, kevésbé ismertek és érthetőek, mint afrikai rokonaik, így rendkívül hasznosnak és úttörő munkának bizonyult viselkedésük, életvitelük, táplálkozási szokásaik stb. megfigyelése.

Több mint 30 éves kitartó munkája révén igyekezett felhívni a világ figyelmét az orangutánok veszélyeztetettségére, melyet a természetes élőhelyük, az esőerdő favágók általi kipusztítása, a pálmaolaj ültetvények terjedése, az aranybányászat és a természetellenes tűzesetek fenyegetnek.

Munkája révén az elárvult orangutánok és az illegálisan otthon, házi kedvencként tartott, túl okossá és kezelhetetlenné váló állatok hozzá kerültek gondozásra és elsődleges ellátásra, majd a rehabilitáció után sikeresen visszaengedte azokat az esőerdőbe.

 

 

Biruté, rehabilitációs törekvéseinek, továbbá az esőerdő megmentésének érdekében létrehozta az Orangutan Foundation International-t (OFI).

Bár az 1990-es évek végén egy kanadai szerző kritikával illette rehabilitációs módszereit, a felgyógyult és megmentett orangutánok felnőve folyamatos szaporodást mutattak, s a Leakey Táborban zajlott egyetlen faj, az orangután leghosszabb ideig tartó vizsgálata.

Birute számos könyvet és szakcikket írt a The New York Times-ba, a National Geographic-ba stb. az orangutánokról és az esőerdők helyzetéről, és az OFI aktívan kiveszi a részét a kipusztított esőerdők fáinak újratelepítésében, ültetésében.

Míg Birute aktívan kampányol a fent említett ügyekben, kutatómunkáját is folytatja, így a világon egyedülálló módon a leghosszabb egybefüggő főemlős-kutatási programot tudhatja magáénak, melyet egyetlen fajjal végzett kutató.

Jelenlegi férje, Pak Bohap, aki rizsfarmer volt, törzsi elnöke és társigazgatója a borneói orangután programnak.

 

 

Birute jelenleg a Simon Fraser University (British Columbia) és a Jakarta-ban (Indonézia) lévő Universitas Nasional professzora, valamint a Los Angeles-i OFI elnöke.